Miután egy évvel ezelõtt elkészült a Renault X90 programjának végterméke, a Dacia Logan, ideje volt közelebbrõl is megnézni, hogyan lehet 5000 euróból jó kocsit csinálni. Bukarest és Budapest forgalmi dugói, árvizekkel elöntött utak és egy japán varázsszó után talán közelebb kerültünk a megoldáshoz. Még Reza Pahlavi sah is örülne, pedig õ Miura SV-vel járt.

Románia+autók asszociációs játékot játszottam, és még a repülõtéri gyorsforgalmi úton a következõkre jutottam:
1) Romániában mindenkinek régi Daciája van, ami úgy néz ki, mint egy pipiskedõ hangyász
2) a román útgyártás az ementáli sajtot tekinti irányelvnek és
3) Daciával valószínûleg nem lehet driftelni.

A valóság persze nem ilyen egyszerû.

A városba vezetõ úton áll a víz, gumicsizmás emberek vödrökkel folytatnak szélmalomharcot, tényleg elég sok a Dacia, de vannak szárnyas BMW-k is hóekényi spoilerekkel. A hotel elõtt egy fekete Quattroporte áll, elsülnek a kötelezõ akkor-ugye-ezzel-megyünk-továbbok, én pedig arra gondolok, vajon az elsõ kerekek mögött miért három-három lyuk van, amikor a motor egy V8-as. Nem kell mindent érteni, Olaszország útjai pedig kifürkészhetetlenek.

Budapesthez hasonlóan Bukarest is másolt, de szép városközpont körüli lakótelep-aszteroidaöv, azzal a különbséggel, hogy egyrészt Párizs hatása még jobban látszik (van a Champs Elysées-nél is szélesebb Champs Elysées-klón!), másrészt felvonultat néhány csodálandóan elmebeteg megoldást, és most természetesen a Népek Palotájára gondolok. A Népek Palotája volt Ceauºescu utolsó nagy dobásainak egyike: eklektikus, valószínûtlen méretû épület, letúrtak érte egy egész negyedet, a teraszán valószínûleg elférne a Bukarestbe tervezett Forma-1 pálya célegyenese.

A sajtóvacsorán aztán megtudom, hogy a város luxuslimó állománya 3 Maybachból (van egy 62 is) és 4 Rolls-Royce-ból áll, az egyik az étterem elõtt parkol. A hotel elõtt áll az ötödik, egy luxemburgi rendszámú Silver Cloud III. Próbálom elképzelni, ahogy végiggördül Luxemburgtól Bukarestig de nem megy. Felmegyek aludni.

A bizniszhotelek közismerten az elidegenítés eszközei, de reggel nyolckor Kellogg's Frosted Flakes kukoricapelyhet lapátolni a Nessun Dorma áriára (Puccini: Turandot) mindenen túltesz. Kimegyek a hotel elé a buszhoz, a sarkon még mindig ott áll a Silver Cloud. Papírmasé?

A jármûállomány karavánoktól egy piros Alfa Romeo GT-ig terjed. Elhúzunk egy baljós "OBIECTIV NUCLEAR PITESTI" feliratú tábla mellett, a rengeteg imbolygós kanyartól eszembe jut, hogy el kellett volna tenni a hányászacskót a repülõrõl, de aztán feltárul a dombtetõn a gyár, és kiszállunk. Öltönyös PR-emberek terelnek a konferenciaszobába, bizonytalan kézzel összerakok egy langyos teát.

A konferenciaterem redõnyei Dacia-kékek és telibe kapják a napot, a teremben mindenki kéken világít. Így érzi magát egy éppen polimerizálódó fogtömés. Egy idõsebb úr pittyeg a légkondicionálóval, végül kikapcsolja (rossz ötlet), a Dacia sajtósa hõsiesen tûr háromrészes öltönyében, miközben AZERTY billentyûs laptopról powerpointozik. A Dacia olyan Romániában, mint a Ford F-150 Texasban: 45% a piaci részesedése, és ezt még úgy is meg tudja tartani, hogy kezd robbanni a román autópiac.

A gyár jelenleg fõleg a Logant gyártja. A Logan egyszerû nagyseggû francia autónak tûnik, igazából viszont egy világuralmi terv eszköze. 1999-ben a Renault megvette a Dacia nagyobbik részét, pár évig elterelték a figyelmet egy gatyába rázással (ez volt a SupeRNova) és egy élre vasalt facelifttel (ez pedig a Solenza), közben pedig megterveztek egy 5000 euróért árulható népautót, kirámolták a Dacia gyárat és berendezték modern gépekkel, majd tavaly bemutatták az autót. Jelenleg kétpercenként készül el egy új Logan, de ez még csak a kezdet: összeszerelõ üzemek épülnek a világ számos pontján, ahonnan az egész fejlõdõ világot teríteni fogják Logannal. Ferry Porsche, eat your heart out.

Kutyák alszanak a napon, ahogy átmegyünk a gyárba. Néhány év Doom és Half-Life után teljesen ismerõs a helyszín: az elsõ terem az a rész, amikor nagy gépek csapódnak a földbe néhány másodpercenként és azt mondják: DVAMM. Ezek a présgépek. Szépek, színesek, kicsit ijesztõek. Gondolom meg van valahogy csinálva, hogy a kezelõ ne hagyja ott a csuklóját a préselendõ acéldarabon, de ha mondjuk valaki 30 évig a gyárban dolgozik, egyszer biztos elnézi (placcs). A legnagyobb présgép 1000 tonnás nyomással az alálibbenõ acéllemezbõl ajtót készít. A szörnyek és a kommandósok egyelõre nem mutatják magukat, bár a piros tûzoltócsövekrõl lóg néhány gyanús kötél.

Nemcsak a présgépek, hanem a gyár többi része is vidám legószínű, pirosak, sárgák, kékek, zöldek: ha egy munkás nem akar a monotóniába fulladni, egyszerűen csak fel kell néznie szürke munkaruhájáról.

A préscsarnokban készült darabok a hegesztőterembe kerülnek, itt rakják össze belőlük a karosszériát. Védőszemüvegben és ózonillatban sétálok, a "Bolygó neve: Halál" rakodórobotjához hasonló biomechanikus karok lógnak a piros és sárga állványzatról, csak szervomotorok és Ellen Ripley helyett copfos lányos irányítják őket havonta kétszáz euróért, szikrákat csapnak mindenfelé, az egyik eltalál (nem vészes). Ipari élmény. Hasonló ponthegesztőkkel piruetteznek a japán autóipari robotok is, de azok valószínűleg többe kerülnek havonta.

Kijövünk. Még mindig nem értem, hogy tudnak 5000 euróért megcsinálni egy autót, de az egész gyárnak meglepően high-tech hangulata van. A széthulló szocialista nagyipar már csak távoli emlék. Különösen azután, hogy egy hirdetőtáblán néhány oszlopdiagram mellett megpillantom a "kaizen" varázsszót. Japánul szó szerint fejlődést, pontosabban folyamatos fejlődést jelent, egyben a japán ipar mögötti filozófia. A Nissan és a Renault kilencvenes évek végi egymásra találása ide is eljutott.

A gyár alatt a völgyben egy kisebb városnyi csarnok áll, ez a CKD (Complete, Knocked Down), itt pakolják lapos dobozokba a távoli összeszerelő üzemekbe szánt Loganokat. Oroszországban, Kolumbiában és Marokkóban építenek összeszerelő üzemeket, ahol helyi munkaerő rakja majd össze az autókat. Ja igen, Iránban is, most hogy a Paykan nyugdíjba ment.

A CKD jelenleg 35 ezer négyzetméteren terül el, ezt jövőre kétszeresére tervezik bővíteni. A hely nemrég kezdett működni, egyelőre a hatalmas tükörsima betonfelületek dominálnak. Hirtelen keréken futó járműért sóvárgok, Diablo, gördeszka, távirányítós autó, mindegy. Az egyik soron két alkalmazott próbál a földről egy ívelt fekete csíkot feltisztítani, közelebb sétálok és úgy teszek, mintha nem hallgatóznék.

- Dan, mit szólsz egy targoncadrifthez műszak után?
- Adrian, ne hülyéskedj, a múltkor is kis híján kirúgtak amikor belecsúsztunk az egyik polcba és a fele ledőlt.
- Napjaink vannak hátra Dan, ha feltöltik a raktárat, oda a pálya.
- Mondasz valamit.
- Szerinted tudja ez a fényképezős gyerek, hogy targoncával is lehet driftelni?
- Kizártnak tartom.
- Hahaha.
- Hahaha.

A CKD előtt egy felborult talicska áll. Annak is van kereke. Visszaszállok a sajtóbuszra.

Épülő betonkupolás ortodox templom, türkizkék házak és az árvíztől elpusztult szénakazlak között megyünk tovább a központi alkatrészraktár felé. A videójáték-hangulat tovább folytatódik, ez ugyanis a minden játékban szereplő "Warehouse" pálya, dobozokkal, polcokkal és targoncákkal. A raktár igazgatóhelyettese sétál mellettünk, azt mondja hogy ez itt egy szabvány Renault raktár, ami a Dacia alkatrészek mellett a helyi Renault és Nissan alkatrészigényt is kiszolgálja. Nincs okom kételkedni. Meglátok egy kupac Logan-ajtó tetején egy vállról indítható rakétát, de otthagyom.

Bukarest határában aztán megállunk egy Dacia+Renault szalon mellett. A szalon igazgatója vajszínű ingben mosolyog, lenyomja a telefonját, büszkén gesztikulál. Négy és fél millió euróból épült a hely, az egyik asztalon egy lila iMac ül: a Renault alkatrészkatalógus szoftverének kell, amit Macre fejlesztettek. A bemutatóterem mögött szerelőcsarnok, mögötte egy frontálisan ütközött Thalia, a szélvédőn hatalmas kráter az utasülés előtti oldalon. Biztonsági öv, biztonsági öv, lehet hogy még James Dean is él, ha beköti.

Ambiciózus és szerethető ez az egész program, amit a Renault kitalált. Bár a szupersportkocsiktól és hotrodoktól benzingőzös fejemmel nem tudom azt mondani rá, hogy szép, mégis borzasztó fontos, hogy valaki leállt ezzel foglalkozni, és beleölt egy zsák pénzt. És hogy nem egy levetett nyugat-európai modellt dobtak a plebsznek, hanem szépen leültek és végiggondolták, miként lehet egyszerű célszerszámot készíteni, ami arrébbvisz egy csomó embert és az összes cuccát. Mélán rágcsálok egy masnira kötött snidlinget. Még egy-két év, és terítve lesz a világ egy olcsó, de jó autóval, és Nicholas Negroponte 100 dolláros laptopjával. Mi a forradalom, ha nem ez?